*Fray Liz* Mélyrepülés 4. fejezet

Fray Liz

Mélyrepülés
Negyedik fejezet

Louis végig elkeseredetten szolgálja ki az egyre elviselhetetlenebb vendégeket, mivel folyamatosan a Harryvel való beszélgetésén kattog. Pontosan tudja, hogy milyen égetően szükséges nekik összekaparni valahogyan a hiányzó pénzt, de nem tudja felfogni, hogy Harrynek hogyan jutott eszébe a kurválkodás. Vagy ha már eszébe jutott, miért nem mondta el rögtön? Oké, ezt Louis mondjuk mégis meg tudja érteni, ha reálisan belegondol, mert így is kiakadt az apró lépésekkel végigvitt rávezetés után. Mi lett volna, ha csak úgy kerek perec elmondja neki?
Ezen elmélkedve kicsit elhanyagolja a könnyelmű pasi szerepét, így pár, majdnem eltengetett óra után eszmél csak fel, hogy nem is tudja mikor kapott utoljára pénzt valakitől. Na meg többen is leszólták, hogy kilötyögtette az italjukat, amikor kicsit jobban elgondolkodott valamin.
Nem tehet róla, az aggodalomtól és a túlzott feszültségtől mindig remeg a keze. Viszont emiatt nem is vették őt komolyan, inkább csak udvarias, meg persze minimális mennyiségű borravalót kapott, amitől még pluszba stresszelni is kezdett.
Most egy apró szünetet engedélyezve magának kiszaladt a mosdóba, ahol az egyik fülkébe zárkózva, reszkető kezekkel és a félelemtől torkában dobogó szívvel számolgatja a rögtönzött, kissé rendezetlen kötegbe összeszedett bankókat. Mikor a második átszámolásra sincs meg a kellő összeg - még úgy se, hogy Louis hozzáképzeli az eddig megkeresettet, illetve amit Harry a takarításért fog kapni - káromkodva, majdnem sírva vágja földhöz a befőttesgumival összekötött pénzköteget. Még így is hiányzik száz - ha nem kétszáz, vagy háromszáz - dollár, amiről fogalma sincs, hogyan szerezhetnék meg.
Miközben felszedi az imént elhajított pénzt, ajkait harapdálva erőlteti agyát, hogy elő tudjon állni valami használható tervvel, de semmi nem jön. Teljesen elkeseredve, majdnem minden reményét elvesztve battyog ki és rejti el kabátja zsebébe a pénzt, amit gondosan be is visz az öltözőbe, nehogy valakinek most jusson eszébe zsebtolvajosat játszani.
Épp mikor visszamenne a zsúfolt, undorító klubhelyiségbe villan be Lounak az ötlet, ami egy kis energialöketet ad neki.
Ha rájátszik a szerencsétlenségére és tetteti a butát, talán majd tényleg egy könnyen megdugható férfiribancnak nézik, így egy kis botladozással, meg ölekbe üldögéléssel könnyen szerezhet pénzt. Csak el kell hitetnie másokkal, hogy ő egy butuska szépfiú.
Visszaszalad a wc-be, ahol a kicsit koszos tükörbe nézve megmosakszik, hogy ne látszódjon arcán az iménti kiakadása, és még haját is megigazgatja. A kis procedúra után egy - reményei szerint - aranyos, de egyszerre szégyenlős mosollyal indul az asztalok felé, ahol nevetgélve, a vendégekkel elbeszélgetve veszi fel a rendeléseket.
A következő köreiben többször is mások ölében köt ki - persze olyanokéban, akikkel már korábban is enyelgett valamicskét, vagy észrevette, hogy kinézték maguknak -, amire rendesen rá is tesz egy lapáttal, hiszen az italokat is kilöttyinti, amit látványosan előrehajolva töröl fel, a lehető legjobban kinyomva kerek fenekét, ami nem egy ember tekintetét ejti rabul hosszabb másodpercekre.
Az erősen érdeklődő, és már olyannyira részeg pasasoknál, akik nem is nézik, hogy mire adnak pénzt, még botladozik is, és betartva tervét az ölükben kicsit tekereg, miközben nevetgélve, zavartan magyarázkodva hagyja magát tapogatni. Az ilyen helyeken eltölt pár percet a hatás kedvéért, és csak akkor slisszan el az ölelő karok közül, amikor azoknak a gazdái a hátsó szobákra, netalántán a mosdóra kezdenek célozgatni, ahol közelebbről is megismerhetnék egymást.
Louis úgy érzi, hogy így sokkal könnyebben, sőt gyorsabban gyűlnek a bankók, de sajnos az is eszébe jut, hogy talán csak az előző órákban lévő nagy semmi miatt van ez.
Közeledve a zárórához egyre többen távoznak, amit Louis enyhe pánikkal fogad, és megint fel-alá rohangászik csak ahelyett, hogy tartaná magát a megfogadottakhoz.
Épp a tánctéren siet keresztül - amivel le tudná rövidíteni a pult és az asztalok közötti távot -, amikor valaki hirtelen magához rántja hátulról. Először automatikusan szabadulni akar, teste minden izma meg is feszül, hogy készen álljanak a menekülésre, de idejében sikerül lenyugtatnia magát, és félretéve minden undorodását - mind a mögötte állótól, mind saját magától - ellazul, majd egy műnevetéssel a pasasnak dörgöli a seggét, aki ezt elégedetten hümmögve fogadja, és elkezd táncolni Louval. Louis elnyúlik előtte, csípőjével próbál imponálni a férfinek, ezért apró köröket ír le vele, ingerlő mozdulatokkal a hozzásimuló ágyéknak dörgölőzve.
Hiába kapott össze Harryvel, szüksége van rá, hogy őt képzelje az idegen helyére, mert csak így nem tör rá a sikítás. Utálja magát, hogy ezt kell művelnie, de felváltva nyugtatja magát Harryvel és a kicsi Jamievel, hogy jobb lesz az életük, ha ma este itt összegyűjt minden egyes centet akár egyesével.
Louis egy utolsó próbálkozást engedélyez magának - mert a srác úgy tűnik nem akar neki pénzt adni, az ilyenekre pedig a lehető legkevesebbet akarja fecsérelni az idejét -, ezért teljesen kidugja felé fenekét, amitől az a derekába markol, de csak nyög hozzálökve tökéletesen érezhető férfiasságát. Louist elfogja a rosszullét, és kiperdül a szorító karok közül, de azzal nem számol, hogy a partnerében nincs annyira sok alkohol, ezért az rögtön utána is kap és szembefordítva magával a hozzájuk legközelebb eső falhoz vágja az emiatt kissé félve felnyikkanó Lout.
- Nekem dolgoznom kell, kérem ne tartson fel - hebegi a kis kékszemű teljesen a falnak préselődve, mert nem akar a kelleténél több helyen érintkezni az idiótán, sőt valami miatt magabiztosan vigyorgó sráccal, akit alaposabban megnézve megállapítja, hogy kábé vele lehet egyidős. Ugyan teljesen hidegen hagyja, de titkon kicsit megkönnyebbül, hogy nem egy elkeseredett idős férfi nézte ki magának ilyen erőteljesen.
A férfi egész testével a falhoz szögezi Lout, aki emiatt kicsit félve kapkodja pillantását közte és a mögötte táncoló emberek között, reménykedve, hogy egyiküknek feltűnik szorult helyzete. Viszont keserű, de igaz, hogy senkinek még csak az eszébe se fog jutni, hogy a nekik teljesen idegen, eddig igencsak nyíltnak mutatkozó pincér ne a saját akaratából lenne ott, ahol van.
- Szóval, nem csak egy csinos kis vendéggel van dolgom? - nevet úgy a férfi, mint aki ebből már levonta a következtetést, hogy nyert ügye van.
- Senkivel sincs dolgod! - csattan fel Lou dühösen, és próbálna szabadulni, de a férfi - nem igazán meglepő módon - jóval erősebb nála, így jóformán csak szórakozottan figyeli, ahogyan vergődik.
- Nincs? Akkor ki ez a harcias tigris, akinek valószínűleg majdnem ugyanannyira szüksége van a pénzre, mint nekem itt... - Beszéd közben nemes egyszerűséggel, és egy kaján vigyorral az arcán, ágyékát Louis alhasának löki. - ...egy kis kényeztetésre? - fejezi be, miközben a dacos kékszemű fogát csikorgatva elnéz a széles váll felett, makacsul ragaszkodva ahhoz, hogy nem kíván ebben a társaságban lenni, sőt még beszédre se méltatja a fickót.
Viszont agya egy gonosz kis szeglete igenis számításba veszi, hogy mennyit jelentene ez a kis közjáték. Sokat, ami eléggé aggasztja is.
- Ennyire jártas vagy errefelé? - kacag fel megvetően Lou, amiért egy bosszús, lenéző pillantást is kap, mintha azt akarná üzenni a férfi, hogy úgyis ő jön ki jobban a helyzetből.
- Na, ide figyelj - vált komoly, már-már fenyegető hangnemre az idegen. Louis a hangjában egy leheletnyi felsőbbrendűséget is felfedez, amivel legalább magyarázni tudja a - szintén most - észrevett márkás ruhadarabokat.
- Igen? - nyel nagyot felnézve a markáns arcra Louis, és ha lehet, még jobban a mögötte lévő, foszforeszkáló tapétával borított falhoz simul, imádkozva azért, nehogy kényszerítse valamire ez az öntelt seggfej. Egyszerűen nem tudja máshogy jellemezni.
- Kapsz négyszáz dollárt, ha megerőlteted magad és valami hasznosabb tevékenységre használod azt a csábító kis szád, minthogy itt jártatod. Feleslegesen... - csippenti össze két ujjával Louis ajkait, amitől az csak megilletődötten figyeli a lassan, diadalittasan elvigyorodó férfit.
Elszorul a torka, ha arra gondol, hogy ennek a pasasnak tényleg nem jelent többet egy ócska, könnyen megdugható... Itt megakad, mert hirtelen az is koppan neki, hogy nem is arra célzott, a kicsit dundi, száját simogató ujjak pedig csak grátiszként tanúskodnak teljesen más szándékairól.
- Négyszáz dollár? - kérdez vissza konkrét válasz helyett Lou, csak hogy húzhassa gondolkodási idejét, ugyanis agya teljesen lefagyott. Ha belemegy, akkor ennyi, megoldódott minden, és még lesz is mit félretenniük ebből a pénzből. Viszont ezek után tudna Harry szemeibe nézni? Lehet, hogy szerelme megértené őt - sőt, talán még hálás is lenne az áldozatért -, de mi van akkor, ha ezentúl nem bízna meg benne, mert végtére is ki bízna egy olyanban, aki pénzért elégít ki másokat?
Louis kicsit talán meg is szédül és dönteni se tud. Oda sem figyel a gúnyos férfira, aki ugyanúgy a falnak nyomja. Mondjuk Lou már egyébként sem menekülne, annyira megfogta a négyszáz dolláros ajánlatával.
Végül valahogyan félretolja minden kétségét és rágódását, majd magára öltve egy érzéketlennek tűnő maszkot, kiejti a szavakat, amelyektől azt reméli, hogy egy időre rendbe jön majd minden:
- A fele most, a fele utána - jelenti ki gépiesen, a férfi pedig csak bólint, majd egy birtokló mozdulattal Louis-ba karol és elvezeti, aki lehajtott fejjel, oda sem figyelve lépked mellette olyan mereven, hogy egy fadarabnak is beillene. Csak akkor eszmél fel, amikor fokozatosan elhal körülötte a dübörgő zene, majd a helyiség ajtaja - ahová a fickó vezette - nyikorogva kattan egyet mögöttük. Enyhe pánik fut végig rajta, hiszen most teljesen ki van szolgáltatva ennek a furcsa, pszichopatának kinéző alaknak, aki most bármit megtehet vele. Üldözési mánia - hallgattatja el az egyre idegesítőbb hangot a fejében, amitől általában a rosszabb ötletei származnak.
- Tényleg elég jártas vagy, ha csak így hipp-hopp elvezetsz a raktárhelyiségbe - jegyzi meg Lou körbenézve, mintegy egyszerű ténymegállapításként, ugyanis az értelmetlen fecsegés legtöbbször segít leküzdeni az egyszerű pánikot.
- Nem érdekel - vet már most véget Louis kisebb monológjának határozottan a férfi, aki a lényegre térve máris övével babrál. Lou kelletlenül megállapítja, hogy tényleg csak arra kell neki, és túlságosan sokszor keveredik ilyen helyzetekbe ahhoz, hogy foglalkozni tudjon az aktuális partnerekkel. Mert Louis biztosra veszi, hogy ő csak egy a végtelen listán, akit egy húzósabb éjszakána sok közül könnyen megszerezhet, viszont reggelre valószínűleg már semmire se fog emlékezni. Ez az én szerencsém. - Még egy keserű gondolat Lou fejében. - Az ilyen világi idióták miatt van legalább némi esélyünk Harryvel.
- Térdelj elém, és nehogy ellenkezz - szól a tánctéri hangjához képest meglehetősen durván a férfi, aki már tettre készen, bokáig letolt gatyával nézi Lout úgy, mint egy darab húst, amitől azon egy borzongás fut végig, persze a rosszabbik fajtából. A kicsi félénken, ismét csak az időt húzva botorkálja végig azt a pár métert, majd kicsit távolabb, mint az ilyen helyzetekben megszokott lenne, féltérdre ereszkedik, végig a padlót stírölve lehajtott orra előtt. A felette tornyosulóból egy elég állatias, nemtetszését kifejező morgás szakad ki, így Lou megremegve még közelebb húzódik hozzá.
- Ügyes fiú - gagyog Louis-nak. - Tedd szépen a csípőmre a kezed, aztán tiéd a terep, cicám - vigyorog kajánul, mire a térdelő felemeli enyhén remegő kezét és - az idegességtől - izzadó tenyerét az zsírszövettel bélelt bőrre helyezi. Megnyalja kicserepesedett ajkait, aztán homlokráncolva az előtte ágaskodó, számára meglehetősen visszataszító pénisz felé kezd közelíteni a fejével. Az utolsó pillanatban hátrahőköl, teljesen hátrahajtva fejét - amitől az enyhén terpeszben álló férfi önkéntelenül is elképzeli, amint ledugja a torkán a farkát, majd a kecses kis nyakat enyhén szorítva mozog benne kegyetlenül -, és ijedtségtől csillogó szemekkel felpillant az őrült vágytól elsötétedettekbe.
- A felét előre ígérte - hebegi Louis, körmeit pedig akaratlanul is a puha húsba mélyeszti, majd elveszi onnan a kezetit. Ezzel próbálja nyugtatni magát, de hiába. Tényleg ribanc lettem - állapítja meg felkavarodó gyomorral, de legyőzi a hányingert. Ráérek utána hányni - jön az újabb ostorozó gondolat.
- Ha neked ez a kétszáz dollár megnyugvást jelent! - röhög a férfi, előszedve a tárcáját, amiből egy kis hunyorgással eltöltött számolgatás után kihúz pár nagyobb címletű zöldhasút, amit Louis felé nyújt, aki már nyúlna is érte, de az utolsó pillanatban elejti azokat. - Hoppá! - sóhajt minden megbánás nélkül, Louis-nak pedig könnyek marják a torkát. Azt hitte, van benne annyi gerinc, hogy nem alázza meg teljesen, de minden egyes mozdulatából az jön le, mennyire megveti őt, és csak egy használható senkinek nézi. Akár tárgy is lehetne, akkor is hasonló bánásmódot kapna tőle.
- Kétszázat adott? - Louis hangja vékony, teljesen megtört. Csak félve mer visszakérdezni.
- Annyit ígértem! - dörren rá ingerülten a férfi, aki nem tudja megállni, és durván a dús barna fürtökbe markol. - Most pedig állj neki szopni, vagy meggondolom, hogy megérdemled-e a pénzed - morog, majd meg se várja, hogy Louis magától kapja be farkát, a tincseinél fogva húzza maga felé, ezzel arra kényszerítve a már-már nyüszítő hangot kiadó Lout, hogy minden előzetes nélkül, teljesen bekapja a péniszt, melynek ízétől megint a rosszullét kerülgeti.
A férfi elégedetten felnyög és pár percig hagyja, hogy Louis magától ismerkedjen a farkával, viszont az inkább csak öklendezik, és a fejét próbálja elhúzni.
- A kurva életbe, szopj már rendesen! - mordul fel a pasas, mire Louis egész testében megremeg, és a lehető leglassabban kezd el bólogatni.
Undorodik és azért imádkozik, hogy vége legyen, ugyanis megalázottnak és kizsigereltnek érzi magát.
A férfi lehunyt szemekkel, szuszogva élvezi Louis - igencsak gyatra - kényeztetését, amit nem bír tovább ilyen lassú tempóban, így kezébe veszi az irányítást. Erősen magára húzza Lou fejét - nem foglalkozva annak panaszos nyüszítéssel vegyülő öklendezésével - és előre-hátra kezdi mozgatni a csípőjét. Innentől kezdve egyre vadabbul döfködi Lou torkát, aki nem bírja megállni, hagyja, hogy néma zokogás rázza testét. Utóbbival persze csak rájátszik a száját kisajátító férfi örömére a kisebb-nagyobb nyelések, illetve csuklások miatt.
Louisnak örökkévalóságnak tűnik, amíg a fickó az orgazmusig hajszolja magát, de mikor ez bekövetkezik, az eddigieknél is erősebben tör rá az érzés, hogy kiadja gyomra tartalmát, végül viszont nagy gyötrődve mégis lenyeli a keserű spermát.
A férfi elégedetten zihálva ereszti el Louis haját, mire az nem bírja megtartani magát, reszketve a földre rogy. Még száját is betapasztja mindkét tenyerével, nehogy meghallja a fölötte már felhúzott nadrágját igazgató alak.
- Erről egy szót se a főnöködnek, vagy én magam gondoskodok arról, hogy nehezen tudj beszélni egy ideig - mosolyog le rá gúnyosan, még arcát is megsimogatja, amitől Lou fájdalmasan felnyög, mert esküdni merne rá, hogy megint érzi, ahogy kegyetlenül markolja a haját.
- A maradék pénz...? M-meg-megkapom? - dadog kaparó torokkal. Lehunyja a szemeit és megpróbálja megállni, hogy zokogásba forduljanak szavai. Majd sírhat, amikor meglesz a pénze. Utána egyedül elvánszoroghat a mosdóig, addig viszont ki kell tartania, nem adhatja meg azt az elégtételt ennek a pasasnak, hogy lássa rommá dőlni minden önbecsülését és akaraterejét.
- Tessék, bogaram - nevet fel a férfi, és direkt lassan szedi elő a maradék kétszázat, hogy lássa még Lout szenvedni, aztán megint eljátssza vele a szétszórós jelenetét, majd elégedetten vigyorogva kimegy a raktárból.
Louis-nak sem kell több, azonnal elereszti az eddig visszatartott könnyeket, és négykézláb mászva igyekszik összeszedni a szétszóródott papírokat, amikből ugyan nincs sok, de ebben az állapotában annak a maximum tíznek az összegyűjtése is hatalmas nehézség a számára.
Mikor kezében tartja mind a négyszázat - át is számolja, mert nem bízik abban az alakban -, mellkasához öleli, összefogva egy másik befőttes hajgumival, és ajkait harapdálva elbotorkál az öltözőig, ahol a többi mellé elrejti az újabb kis köteget.
Utána fel is öltözik inkább. Nem akar a szükségesnél tovább maradni ezen a mocskos helyen, illetve reménykedik benne, hogy ha eltűnik innen - sőt, a létezéséről is elfeledkezik -, azzal semlegessé teheti az imént történteket.
De nem, még a taxiba beszállva is folyamatosan remeg és nagyokat nyel, miközben zihálva lélegzik, mert agyát folyamatosan ellepik a valóságot eltorzított képek a férfiról, akinek még csak a nevét se tudja, viszont majdnem félezer dollár lapul nála, amit meg kellett keresnie, méghozzá úgy... - itt leállítja magát, és üres fecsegésbe elegyedik a sokat látott sofőrrel, akinek egyből világossá válik, hogy nem csak egy átszórakozott éjszaka utáni fiatal férfi ült be hozzá, hanem valami komolyabb lapul ziláltsága, akaratlan szétszórtsága között, csak látszólagos morcossággal válaszolgat neki. Régi motoros a szakmában, aki tudja, hogy nem jó magára venni az utasai ügyes-bajos dolgait, mert annak sosincs jó vége.
Louis épphogy tartani tudja erősen kavargó gyomra tartalmát, amíg - azután, hogy kifizette a középkorú sofőrt - kiszáll a kocsiból, és kiad magából mindent. Utána egy szót se szólva elszalad a házig, majd fel a lakásukig, ahol őrülten, két ököllel veri az ajtót, egyre kétségbeesettebben kapkodva levegőért. Ő maga sem hiszi el, hogy megtette. Ő se számít arra, hogy Harry szó nélkül hagyja majd és nem veti meg őt ezentúl. Nagyon sokszor aggódott már, hátha Harrynek nem elég az, amit neki nyújtani tud, hiszen ő mindig kedves volt vele, megnevettette, kihúzta a gödörből, vagy csak csendesen ott volt mellette és támogatta. Erre mit ad neki vissza? Aggódást a felelőtlensége miatt; fejfájást a tehetetlensége miatt; csalódást pedig majdnem minden pillanat miatt, amikor kicsit is kiábrándítóan viselkedett.
Louis egy örökkévalóságnak érzi, amíg Harry kinyitja az ajtót, mivel a göndörke épp Portmannel beszélt, aki úgy hiszi, hogy Louval nem történt semmi különös az éjjel. Mikor Lou megpillantja Harryt megkönnyebbülten zokog fel és ugrik nyakába, miközben azt kántálja, hogy mennyire sajnálja.
Harrynek nem kell több, azonnal felkapja ölébe az ő kicsikéjét, majd nyugtatgatva a kanapéra fekteti, ahol betakargatja, aztán öleli meg cirógatja.
Két órával később Louis végre elalszik, viszont sokszor felriad és rosszakat álmodik. Sokáig tart neki, míg végre kinyögi, majd még több ideig, hogy a tőle telhető legjobban elmagyarázza, mi történt az éjszaka folyamán, ami ennyire megviselte.
Harry is hasonlóan rémesen érzi magát most, hogy nézi a leizzadt, még álmában is néha megremegő szerelmét, akinek ráadásul még a csuklás is megszakítja szendergését a sírás utóhatásaként. Miatta került ilyen állapotba, csak neki akart megfelelni. Mindig neki akar.
Ez a gondolat annyira elkeseríti Harryt, hogy nem képes másra, csak szeretgeti, babusgatja az ő kicsikéjét. Merthogy ő most az. Gondoskodnia kell róla, ha már a pénzük megvan, ezentúl pedig figyelni fog arra is, nehogy ilyen helyzetbe kelljen kerülniük még egyszer. Igaz, hogy már reggel nyolc van, Harry pedig alig aludt pár órát, mégsem tud álomba merülni. Már rég túl van a holtponton, ahol teljesen energikusnak érzi magát annak ellenére, hogy megviseltnek, illetve legalább öt évvel idősebbnek tűnik valódi koránál.

Louis a délelőtt közepén arra ébred, hogy valami isteni illat terjeng a lakásban, valahonnan pedig karácsonyi zene szűrődik be. Ki is ment a fejéből, hogy milyen nagy léptekkel közeledik a nagybetűs ünnep, annyira lefoglalta a görcsölés úgy alapjában az élet miatt. Louis fájó fejjel kel fel, majd kómásan kicsoszog a konyhába, ahol kis családja palacsintát süt - na jó, valójában Harry, mert Jamie csak pár játékautóját tologatja, miközben pöszén kommentálja is a dolgokat -, és a rádió által összeállított zenelista szól aláfestésnek, amiben itt-ott tipikus karácsonyi dalok is felbukkannak.
- Szia Apa! - nevet fel Jamie boldogan, majd otthagyva játékait döcögős léptekkel odaszalad Louis-hoz, aki egy félmosollyal fel is kapja a már lábainál toporgó kicsit.
- Hogy aludtál pocok? - kuncog fel Louis, miközben borostás állát az emiatt folyamatosan kacagó gyermek nyakához dörzsöli finoman. Jamie-t ez nagyon mulattatja, Lou pedig - Harryvel egyetemben - imádja hallgatni az apró sikkantásokkal vegyes kacarászást.
Harry mosolyogva figyeli a két picit - legalábbis méret szerint számára mindenképp azok, még Lou is -, ahogy szeretgetik egymást, majd visszafordul a palacsintákhoz és megsüti az utolsó pár darabot is. Meg akarta ezzel lepni Louis-t, hiszen ez az egyik örök kedvence.
Jamie időközben megunta a játékot, ezért Louis lerakja a földre, majd útjára ereszti, had keressen magának valami kellemes elfoglaltságot.
- Na, és te aludtál valamit? - kérdezi halkan a göndörtől Louis, mire az óvatosan megrázza fejét. Mivel nem hall választ, a kékszeműre néz, akit a sírás kerülget, ezért Harry gyorsan magához is öleli a kis testet.
- Hé, ez ilyen szomorú hír? Ne aggódj, majd ma este alszok veled egy kiadósat. Megérdemeljük. Megcsináltuk - mondja Harry bíztatóan, és tényleg nem tud haragudni Louisra azért, mert elfogadta a pasas ajánlatát. Igaz, nem tudja miért nem értesült erről Portman, de nem is nagyon foglalkoztatja addig, amíg nem lesz belőle probléma.
- De hogyan csináltuk meg? - vág teljesen elkeseredett képet Louis, majd megrázza fejét és Harry mellkasába fúrja azt.
- Nehezen - ad kitérő, inkább diplomatikusnak mondható választ Harry, mire a kisebbik csak felhorkan.
- Te is érted, hogy mire gondolok. Hazz, leszoptam egy idegen pasast! - suttogja elkerekedett szemekkel, amikben már gyülekeznek is a könnyek. Lou nem érti, hogy hogyan tud valaki ennyit sírni anélkül, hogy kiszáradnának a könnycsatornái.
- Tudom - rándul meg Harry arca, majd egész testében megremeg. Louis beszámolója alapján - ami elég zavaros volt, de megértette a főbb dolgokat - látatlanul is utálja azt az ürgét, aki ilyet tett az ő kicsikéjével. Az már más kérdés, hogy neki eleinte a rendes szex is megfordult a fejében... de élesben teljesen más. Mardossa mindenét a bűntudat, valami különös módon pedig a birtoklási vágy is.
- És ez téged nem zavar? Nem tartasz kevesebbnek? Kurvának? Értéktelennek? Nem csalódtál bennem? - kérdezi Louis markolászva Harry oldalát, ahogy öleli.
- Szívem, persze, hogy zavar, de ugyanúgy szeretlek - mosolyog kedvesen Harry és nagyon koncentrál, hogy ne színezze ki gondolatait, csak az igazat mondja. - Sőt, csak még jobban lenyűgözöl, hogy még ezt is megtetted értünk.
- Nem félsz, hogy újra megteszem...? - Ugyan ő maga se hiszi, hogy képes lenne újból végigcsinálni azt a szörnyűséget - az égető fájdalmat a torkában, a csatázó gondolatokat az agyában, az émelygést a gyomrában -, de ha ismét szükség lesz rá? Vajon mi lenne akkor?
- Megbízom benned - feleli óvatosan Hazz, alaposan megrágva minden egyes szót, ami elhagyja ajkait. - Viszont bennem van a félelem ugyanúgy, ahogyan eddig is, hiszen egy gyönyörű férfi vagy, aki szerintem bárkit el tudna csábítani. - Közben Louis tarkóját cirógatja, mert tudja, hogy mennyire szüksége van szerelmének ezekre az apró, számára igenis megnyugvást nyújtó érintésekre.
- Meg se érdemellek - dünnyög Lou két szipogás között, majd pipiskedve megcsókolja Harryt.
Lágyan csókolják egymást, Lou pedig ezzel próbálja nyomatékosítani a ki nem mondott dolgokat: szerelem, szeretet, sóvárgás, félelem, gyengeség, szenvedély, megkönnyebbülés, törődés, aggodalom, hála. Egy szóval mindent, amit nem tud kifejezni szavakkal, csak a nyelve, illetve az ajkai finom kényeztetésével.
Kell nekik negyed óra, míg sikerül elválniuk egymástól, aztán csak hosszasan állnak a hideg konyhakövön, mert teljesen lefoglalja minden idegszálukat az, hogy elmerüljenek a másik tekintetében.
- Lassan mennem kellene - motyogja Harry, aki épp azon csodálkozik, hogy milyen könnyen megbeszélték a lényegesebb dolgokat, és semmi sem úgy végződött, mint ahogy ő számított rá. Ahhoz képest, hogy Lou annyira kétségbe volt esve az első sokk után, hogy majdnem megölte magát, nagyon szépen talpra állt. Az ő önfeláldozása húzott ki minket a csávából - állapítja meg Harry teljes mértékben meggyőződve arról, hogy ő a legszerencsésebb ember a földön, mert övé Louis Tomlinson.
- Biztos vagy benne? – kérdez vissza Louis, akinek esze ágában sincs elengedni az ő Harryjét, de az bólint, és egy finom puszi után az alacsonyabbik homlokára kiválik az ölelésből.
- Teljesen. Te addig mit csinálsz Jamie-vel? – mosolyog Harry bevonulva a hálóba, ahol az említett kiskölyök az ablakban ácsorog és nézi, ahogy ismét szitál a hó.
- Szerintem elmehetnék venni díszeket vele – mosolyog szeretetteljesen Louis, akinek ismét beugrik, hogy karácsony lesz. Hogyan lehet ennyire elfeledkezni róla? Jövő héten ilyenkor már javában benne lesznek az ünnepben, nekik meg eddig eszükbe se jutott még egy nyamvadt adventi koszorút se venni!
Először Harry se jön rá, hogy mire céloz Louis, de amikor leesik neki, elfehéredett arccal bólint.
- Igazad van – nyögi ki végül, aztán elvonul öltözni, miközben azon agyal, mivel is lepje meg szerelmét.
Louis nézi a kis Jamiet, amint arról beszél, hogy mennyire tetszik neki a tél és mennyire szereti a havat is. Miközben Lou teljesen bekerül az aranyos gyerek bűvkörébe, akaratlanul is tele lesz a feje olyan gondolatokkal, hogy hogyan volt képes majdnem megölni magát, amikor családja van.
- Mindjárt visszajövök, addig nézd csak a havat – motyogja kissé kábultan, mert elhatározásra jutott. Hirtelen az se jut el tudatáig, hogy az ablakba hagyta Jamiet. Végül is, ha eddig nem esett baja, nincs rá sok esély, hogy most legyen az az egy kivételes alkalom, amikor történik vele valami.
- Apa, majd hógolyózunk kint? – szól Lou után a kicsi, mire az bólint. Jamie nevetgélve mászik le az ágyról, majd a szekrényhez lépked, ahol – szerinte – tökéletesen meleg ruhadarabokat – kábé egy tucat zoknit, sapkákat, kesztyűket, rövidnadrágot, két trikót, kabátot – szedeget elő apjának a szekrényből.
Eközben Lou kiér a már cipőjét húzó Harryhez, viszont egy ideig csak ácsorog az ajtókeretben, mert nem tudja, hogyan mondja el neki.
- Picikém? Valami baj van? – kérdi Hazz, amikor végre felnéz és feltűnik neki az igencsak nyugtalan Louis.
- Én csak szeretnék kérni, illetve kérdezni valamit – mondja halkan, majd egy nagy sóhajtás kíséretében belép a nappaliba, ahol fel-alá kezd sétálgatni. A göndörke nem szól egy szót sem, hagyja, hogy akkor bökje ki, amit szeretne, amikor úgy érzi, készen áll rá. Megtanulta már, hogy ilyen helyzetben Louisnál egy fabatkát se ér a szóbeli sürgetés.
Harry öt perc után megunja ezt a tétlenséget, ezért úgy csinál, mintha nagyon mehetnékje lenne. Felveszi kabátját is és az ajtó felé pislog. Ez úgy néz ki megteszi a kellő hatást Lounál, aki gyorsan Harry ölébe csüccsen és kétségbeesett kék szemeit Harry smaragdos zöldjeibe fúrja.
- Ne, ezt még muszáj elmondanom! – hadarja.
- Várok – mosolyog kedvesen Harry, aki puszit nyom a borostás állra, remélve, hogy Louis ettől egy kicsit lecsillapodik.
- Szeretnék majd elmenni egy pszichológushoz – vallja be a lehető leghalkabban és szemeit is lesüti. Úgy érzi, hogy ez egy rémes, titkolnivaló dolog, amitől az embert mentálisan zakkantnak nézik. Mintha a homlokára lenne írva, hogy szüksége van terapeutára.
Harry egy ideig csak nézi Lout, mert nem érti, hogy ezért miért kell rosszul éreznie magát. Aztán pár pillanat múlva villámcsapásként jön a felismerés: tényleg jól jönne neki pár alkalom, hogy el tudjon mondani mindent. Lassan elmosolyodik és puszit ad a kusza, barna fürtök közé, majd nagy tenyereibe fogja Louis édes arcát, aztán felemeli a fejét, hogy ismét a szemeibe tudjon nézni.
- Megértelek és szerintem nem rossz ötlet – mondja kedvesen, mire Lou csak egy zavartat pislant, arcára pedig színtiszta értetlenség ül ki.
- Nem zavarna téged?
- Nem! – nevet fel Harry még egy puszival megajándékozva Louist. – Sok mindent hordozol magadban, méghozzá elég régóta, ami nem tesz jót egy embernek se.
- Ezzel most arra célzol, hogy nem beszélek veled? – kérdez vissza Louis enyhe sértettséggel. Igaz, mindketten tudják, hogy Lou hajlamos a bezárkózásra, vannak olyan napjai, amikor azt is úgy kell kihúzni belőle, hogy éhes, de valójában nem hallgat el semmit se.
- Nem, inkább csak arra, hogy nem hiába járnak el az emberek hozzáértő személyekhez beszélgetni. Talán sokkal kiegyensúlyozottabb lennél utána, és nem marcangolnád magad minden hülyeségért. Na, meg az öngyilkosság igenis komoly dolog még akkor is, ha csak – Itt idézőjeleket rajzol ujjaival a levegőbe, hogy kifejezze, mennyire szarkasztikusan érti a csak szócskát. – hirtelen felindulásból cselekedtél. Ahogy arról se lenne rossz beszámolnod valakinek, ami a múlt éjjel történt, ugyanis nekem még azt is nehezen mondtad el, hogy mi történt, nemhogy azt, mit éreztél közben. Meg persze azokat is ide vehetjük, amiket még régebben éltél át. Szóval bőven van mit kiadnod magadból szívecském, amiket talán egy idegennek könnyebb lenne – sorolja az érveit Harry. Valóban úgy gondolja, hogy jót tenne Lounak, ha végre le tudná zárni ezt mind, mert ennyi teherbe bele lehet betegedni, és neki szüksége van a kicsikéjére, nem engedi, hogy összeroskadjon, és csak árnyéka legyen valódi önmagának. Valójában néha most is csak lézeng, de az szerencsére ritka, ezért nem is említi meg Harry ezt az észrevételét.
- Értem – bólint Lou pár pillanatos késéssel, aztán megkönnyebbülten felsóhajt, és Harry nyakába fúrja fejét.
- Akkor minden rendben lesz, ha a jövő hónapban keresünk neked egy pszichológust? – kérdez vissza Hazz a bizonyosság kedvéért, mire Louis elmosolyodva ismét csak bólint.
- Igen, minden rendben lesz, mert majd elmondom neked a főbb dolgokat. Mármint, amiket az a pszichomókus fog mondani, vagy amikre esetleg rájövök. Érted – kuncog Lou, és a lehető legboldogabbnak érzi magát most, hogy Harry ennyire szereti és bízik benne. Úgy érzi, minden tökéletes.

Hazz Wendy-t – Mrs. Smith-t – várja a ház előtt, amit ma takarítani fognak. Amikor az idős hölgy nevetve érkezik meg az oldalán egy középkorú – vagy talán idősebb – pasassal, a várakozó férfi kényszeredetten elmosolyodik. Megismeri Portmant, hiszen rákeresett a neten, ami jótékony módon kiadott róla pár képet.
- Ó, szia Harry! – mosolyog őszintén Wendy, és integet is az említettnek, mire az csak biccent, hiszen a világért nem venné ki a jó meleg kabátzsebből jéggé fagyott kezeit. – Sajnálom, hogy megvárattalak, de összetalálkoztam egy régi barátommal – magyarázkodik az idős hölgy.
Portman csak biccent Harrynek, majd utóbbi legnagyobb megdöbbenésére elsétál mellette, és elővéve a kulcsait könnyedén kinyitja velük a bejárati ajtót.
- Basszus – nyög halkan és meggondolatlanul Harry, mire két értetlen szempár fordul felé egyszerre. Erre ő elpirul, és legyintve egyet elfordul tőlük, majd szó nélkül követi Wendyt és Portmant.
Amikor végre magukra maradnak Wendyvel – mert a hálószobát kezdik takarítani Portman és a nő bájcseveje után -, Harry csak téblábol, ami ugyan feltűnik az asszonynak, de tudja jól, hogy a férfi nyughatatlan természete miatt úgyis beszélni fog előbb vagy utóbb.
- Wendy, honnan ismered ezt a fazont? – szakad ki Hazzából inkább előbb, mint utóbb, mire a nő nem bír visszafojtani egy elégedett kis mosolyt. – És miért kell ezen vigyorogni? – dünnyög sértődött hangon Harry, miközben az egyik nagy, egészalakos tükröt szabadítja meg a kosztól.
 - Ő a férjem öccse. Féltestvérek… voltak – mondja Wendy egy aprócska fintor kíséretében, aki még ennyi év után sem tudja, hogyan is helyes. Múlt idő, vagy nem?
 - Ó. – Harry csak ennyit bír kinyögni, más eszébe se jut.
 - Igen – ért vele egyet a nő halkan.
Egy ideig csak szótlanul takarítanak, de Harry nem bírja ki, egyszerűen késztetést érez, hogy megkérdezze:
 - Tud arról, hogy mivel foglalkozik ez az ember?
- Arról, hogy van két bárja? Igen, tudom - mondja úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- De az egyik illegálisnak mondható.
Már egyikük sem a takarítással foglalkozik, hanem egymást nézik, mintha valami néma, de nevetséges farkasszem párbajt vívnának.
- Az imént mondtam, hogy tudom - jelenti ki higgadtan a nő, Harrynek pedig hirtelen olyan érzése támad, mintha nem egy kedves ismerősével - illetve barátjával - lenne összezárva, hanem egy idegennel.
- És ez nem zavarja önt? Hogy ezzel foglalkozik? - kérdi sóhajtva Harry, mivel rádöbben, hogy ez eléggé hasonlít arra a helyzetre, amibe Louis-val belecsöppentek. Az egyikőjük mocskos dolgot vitt vége, a másikuk - ez lenne Hazz - pedig szemet huny felette, mert nem volt más választásuk.
- Harry, sok mindent nem tudsz rólam - nevet fel Wendy a fejét megrázva, akit már-már mulattat, hogy ez a fiatal férfi számon kéri.
- Akkor akár mesélhetne is. Nagy ez a ház, van időnk - mosolyog megint csak kényszeredetten Harry, és mint egy végszóra folytatja a tükör súrolását, mivel foltos maradt a rászáradt tisztítószertől.
- Van hát - dünnyög Wendy az orra alatt, és szeme sarkából többször is Harryre pislog. Változott kicsit - állapítja meg magában, de azt már nem tudja megmondani, hogy mitől, vagy hogyan.
Kitakarítják még a másik hálószobát - ami minden bizonnyal az esetleges vendégeknek van fenntartva - és a fürdőszobát.
Épp a nappaliban serénykednek, amikor Wendy elhatározásra jut: elmesél mindent Harrynek, mielőtt az téves következtetésre jut, és emiatt elveszíti talán az egyetlen olyan embert, akinek a társaságában jól érzi magát. Igaz, hogy vannak még barátai a régi időkből, de ők túl jól ismerik, és ez már feszélyezi. Ezért kezdett el Harryvel is beszélni: fiatal, okos, és mindenre elszánt. Kicsit emlékezteti a férjére.
- Szóval, te honnan ismered Portmant? - kérdezi Wendy azért, hogy ne csak belevágjon a közepébe, hanem legyen valami felvezetés is, de a férfi reakciója - zavart pirulás, és a saját, piros ajkaiba mélyedő fogai - kíváncsiságot ébreszt benne.
- Ó, csak Louis főnöke - legyint Hazz erősen reménykedve abban, hogy ennyivel lerendezheti a dolgot.
- Melyik klubban?
- A... a rendesben - kapja fel fejét Harry a nőre, aki a zöld szemekben gyanakvást és szégyent vél felfedezni. Harry nem tudja elrejteni az érzéseit, és ha más nem is, a szemei tökéletesen rámutatnak arra, hogy mi jár a szépség fejében - persze ehhez vagy ismerni kell, vagy jó emberismerőnek lenni.
- Vagyis, ahol nincsenek kurvák? - kérdez vissza Wendy szemrebbenés nélkül. Most mit játssza az idős hölgyet, ha egyszer ebben a világban élt?
- Ott - motyogja Hazz, aki már csak ímmel-ámmal tisztogatja a kanapé finom kárpitját.
- Eddig soha nem szégyelted ezt. Most mi más, Harry? - vonja fel szemöldökét a nő, miközben Harry-t fürkészi, amint az viaskodik önmagával.
- Péntek éjjel ő is volt a másik bárban! - sóhajt Harry, és leül a kanapé elé a padlószőnyegre. Felhúzza lábait is, mintha bele akarna ivódni a szoba környezetébe.
A hölgy egy apró biccentéssel jelzi, hogy felfogta, de folytassa csak a mesét.
- Miattam ment el oda. Felhívtam Portmant, aki megígérte, hogy beszervezi Lou-t egy napra. Hát meg is tette - mosolyodik el keserűen Harry, az emlegetett férfi pedig pont ezt a pillanatot választja, hogy belépjen a fertőtlenítől, kárpittisztítótól és egyéb vackoktól szagos szobába.
- Tessék? - ráncolja homlokát, amint belép, mert persze nem hagyja szó nélkül. Miközben lassan beugrik neki egy fickó, akivel beszélt a hét első felében, Harryt lassan elönti a pánik. - Maga Bill? - kérdi végre Portman, akinek feltűnik a férfi enyhe félelme, ezáltal az is eszébe jut, hogy egy csalónak gondolta. Na, most meglátjuk, hogy tényleg az-e - gondolja, és hagyja, hogy egy széles cápavigyor terüljön el arcán, majd helyet foglal kedvenc bőrfotelében.
- Harry vagyok - motyogja teljesen megsemmisülve, égő arccal a földön ülő, Wendyt pedig elönti a sajnálat iránta. Ugyan fogalma sincs, hogy pontosan mi történt, de azt nem hagyhatja, hogy Portman kedvére szórakozzon vele.
- Ilyen gyakran változtatja a nevét? Jövő héten mi lesz? Jack? - nevet fel a már terpeszkedő Portman.
- És ha igen? - forgatja meg szemeit Wendy, aki korához képest igencsak fürgén kel fel a térdelésből - úgy sokkal könnyebb az alacsonyabb szekrényajtókat, vitrineket megpucolni -, és lehuppan a kanapé még nem letakarított részére.
- Akkor szerintem skizofrén - von vállat Portman.
- Nem! - sóhajt fel Harry, majd érezvén, hogy milyen nevetséges látványt nyújthat a földön, majdnem hogy a sarokban gubbasztva, felkel, majd a karfára támaszkodik.
- Akkor? - kérdi gyorsan Portman, csak hogy megelőzze Wendyt.
- Csak szükségünk volt a pénzre. Louis-val. Tudja, aki egy éjjelt a Finally Goodban dolgozhatott - magyarázza Hazz a szőnyegen lévő mintákat tanulmányozva.
- Ez nem magyaráz semmit se. De ha már itt tartunk, hogyhogy nektek? - zavarodik össze Portman, Wendy pedig ezt a pillanatot választja ki, hogy még mentse a menthetőt úgy, hogy valamennyire még kedvezni is tudjon Harrynek a végén.
- Úgy, hogy Harry, vagy Bill, ahogy te ismered, felhívott téged, hogy Louis hadd legyen egy éjjelt a másik klubodban, mert ott több pénzt tud összeszedni - foglalja össze Wendy röviden és tömören, Harrynek meg egy figyelmeztető pillantást küld, üzenve, nehogy félbeszakítsa.
- Ezt tudom - morog Portman, akit már nem is igazán izgat a göndör sztorija. Nem tudja piszkálni, mert Wendy védi, úgyhogy felőle azt csinál már, amit akar.
- Szóval, Harry csak azt szerette volna, hogy kimásszanak a pénzügyi gödörből. Ne keríts ennek akkora feneket! - legyint Wendy, mire Portman inkább felkel, és valami “elnézést” félét morogva kisiet a szobából, mire a másik kettő csak hitetlenkedve pislog utána.
- Mi volt ez? - szakad ki Harryből, Wendy meg csak összepréseli ajkait, mert tudja, hogy ezt négyszemközt kell majd vele megbeszélnie. Előre is fáj a feje.
- Inkább te mondd meg, hogy mit csináltál. Ez ráér - mondja ellentmondást nem tűrően a nő, és egy szivacsot is Harryhez dob, mintegy jelzésképp, hogy ideje folytatniuk a munkát, különben soha nem végeznek.
Így a takarítás közben Harry szégyenkezve ugyan, de bevallja, hogy miatta történt az egész. Azzal sikerül indokolnia, hogy annyira felpörgött, és a fejébe vette, amit még ő - Wendy - mondott neki, hogy majdnem egész végig tévhitekbe ringatta magát. Összekapott Lou-val is azon az estén - illetve éjjelen -, hajnalban - vagyis inkább kora reggel - pedig arra kelt, hogy Lou dörömböl az ajtón teljesen kibukva, mert leszopott egy idegen pasit pénzért. Kicsit még beszél arról is, hogy sikerült megegyezniük, megbeszélniük a történteket, meg Lou el fog járni egy terapeutához, de akkor is rémesen érzi magát, ha belegondol. Na, meg fél, hogy újra hasonló helyzetbe kerülnek.
- Mi lesz, ha Lou önként fogja ezt bevállalni, mert rádöbben, hogy mennyivel könnyebb ilyen módon pénzt keresni? - kérdezi majdnem kiáltva Harry Wendytől, aki már azon kattog, mit fog mondani Portmannek.
- Nem lesz ilyen. Ha Louis úgy érzi, hogy pszichológushoz kell járnia, mert nehezen dolgozza csak fel, nem fog megtörténni megint. Akkor valószínűleg már most ezen gondolkodna.
Harry csak bólint, Wendy meg ezt a csendes pillanatot választja arra, hogy elmenjen megkeresni Portmant, ezzel magára hagyva a göndör férfit, aki az ajtó csukódására megrezzen, majd elsírja magát, mert akkor is fél, hogy igaza van Lou-val kapcsolatban.
Míg Harry nagy nehezen összeszedi magát és befejezi a nappalit, majd nekiáll a konyhának, Wendy Portmannel beszél.
Családi dolgokkal próbál hatni rá, és amikor úgy érzi, hogy közel van a céljához, Portman érzéseire próbál hatni, mert nagyon jól tudja: nem olyan szívtelen, mint amilyennek tettetni próbálja magát. Ezzel a kis taktikájával végül el is éri célját és kedélyesen cseverészik az igencsak zsémbessé vált Portmannel. Csak akkor búcsúzik el a férfitől, amikor Harry beállít, hogy végzett. Nem néz egyikőjükre sem, csak bejelenti, majd az előszobába megy, ahol felöltözik. Megszokásból várja be Wendyt, akivel közösen távoznak, habár Harry legszívesebben szólni se szólt volna, hogy végzett, hiszen miatta van itt, de akkor is rosszul érzi magát. Majdnem egyedül dolgozott, plusz meg merne rá esküdni, hogy róla pletykálkodtak a dolgozószobában.